logo2

 

 

 

ETALON/ INSPIRÁLÓ NŐK
2019. 1. szám február-március


Az Etalon pódiumára ezúttal egy olyan női vezetőt invitáltunk, akinek nemcsak pályaútja, de anyai szerepvállalása is példaértékű. Egy ízig vérig Nő, tele szorgalommal,szenvedéllyel, kitartással.


Interjú Dr. Gasztonyi Beátával


Mindössze 35 éves volt, amikor a Zala Megyei Kórház Belgyógyászatának osztályvezető főorvosává nevezték ki. Nőként, még hozzá fiatal Nőként ez példátlan jelentőségű fordulat a magyar egészségügyben. Az elmúlt 13 évben azonban felsorolni is nehéz hány szakmai elismeréssel, ranggal és sikertörténettel a háta mögött, Dr. Med. Habil. Gasztonyi Beáta -belgyógyász, gasztroenterológus- bizonyított egy eddig szinte kizárólag férfiak uralta területen.

 

B2


Nagyon fiatalon komoly megbízatást vállaltál. A sors fintora azonban, hogy először akkor jött a felkérés az osztályvezetői posztra, amikor épp GYES-en voltál. Többen gondolkozás nélkül igent mondtak volna a mandátumra, miközben te akkor visszautasítottad a lehetőséget. Megfogalmazódott benned, hogy talán egy vissza nem térő esélyről mondtál le, az anyai teendők priorálása miatt?
Hazudnék, ha azt mondanám nem gondoltam rá. Ugyanakkor a felkérés idején épp egy nagyon boldog periódusa zajlott az életemnek. Viszonylag későn, 29 évesen mentem férjhez, 30 évesen tapasztaltam meg első ízben az anyaságot, amikor Csenge lányom született. Az invitáláskor kisfiammal, Csongorral voltam GYES-en, nem is volt kérdés akkor, hogy a vele töltött idő prioritást élvez. Korainak éreztem a felkérést. Meglepő és nagyon megtisztelő volt, de akkor és ott nem szerepelt a gondolataimban vezetői ambíció. Bíztam benne, hogy ha komolyan gondolják a felkérést és tényleg velem képzelik el a szakmai munkát, akkor a GYES lejárta után is érvényes lesz az ajánlat.

 

Ma már tudjuk, ez így volt, megvárt a poszt. Egész kicsik voltak még a gyermekeid, amikor a szakmai mélyvízbe kerültél. Egy alapvetően férfias hivatást, fiatal Nőként, két kisgyermek mellett ráadásul vezető státuszban képviselni, merész vállalás… Mit gondolsz, céltábla lettél? Mesélj a fogadtatásról kiváltképp a férfiak részéről!
Kétségtelenül célpont lettem, hiszen az egészségügyben akkor még nem volt jellemző az őrségváltás elfogadása, különösen nem nők, pláne nem fiatal nők vonatkozásában. Abban az időben ilyen pozíciókat minimum középkorú vagy nyugdíjhoz közeli férfiak töltöttek be. Nemcsak a női mivoltomból, de a koromból adódóan is benne volt a bukás lehetősége a pakliban. Ki voltam téve élcelődéseknek. Amikor az osztályt átvettem, a kollégák 2/3-a férfi volt, zömében jelentős klinikai tapasztalattal bírók. Kicsit kimérten fogadtak, de korrektül álltak hozzám. Nem görgettek akadályokat elém, csak várakozó,- egyesek kicsit szkeptikus állásponton voltak, bár azt hiszem ez akkor nem volt felróható nekik. Le a kalappal előttük, ahogy később a változásokhoz alkalmazkodtak.

 

Attól a perctől, hogy kineveztek a Belgyógyászat élére, elképesztő tempót diktálsz. Lényegében újra írtad az osztály működésstruktúráját, a napi betegellátás mellett pedig folyamatos tudományos munkát végzel. Hogy érzed, mindezzel az emberfeletti teljesítménnyel sikerült felülírni a nemedre és korodra vonatkozó ítéleteket?
Ma már azt tudom mondani, igen és ezt a visszajelzésekre alapozom. Számomra az elejétől nagyon fontos volt, hogy képezzem magam, ismerjem a szakmai protokollokat és folyamatosan naprakész legyek. Soha nem szerettem volna csupán szellemi vezető lenni. Ha kellett 14 órában „közkatona” voltam és vagyok a mai napig, épp úgy beállok ügyelni, mint a kollegáim. Igyekeztem kevés támadási felületet adni, éppen ezért vállaltam az első kilenc hónapban csak megbízott osztályvezetőként a felkérést. Az ott dolgozók között kihirdetett titkos szavazás döntötte el, hogy véglegesítenek. Ez volt az első visszacsatolása annak, hogy elfogadnak és bíznak abban, hogy képes vagyok egy országos viszonylatban is komoly létszámmal rendelkező osztályt vezetni. Pedig bizonyos szempontból egy állóvizet kavartam fel az érkezésemmel. Szerettem volna dinamizmust, fiatalos lendületet hozni és demonstrálni, hogy a korosztályunkra jellemző nagy teherbírással folyamatosan lehet haladni, megújulni. Mindezek mellett a már működő, sőt jól működő „régi” rendszerből is átmentettem a hasznos dolgokat, meghallgattam a többiek véleményét és kialakítottunk egy közös szakmai elképzelést. A női mivoltomból mindazonáltal az következett, hogy több, párhuzamosan zajló feladatra is tudtam figyelmet fordítani és energiát mozgósítani a célok érdekében.

Egy ilyen volumenű szakmai maraton sok apró momentumában rejti az „elhasalás” lehetőségét, ahogy te is említetted. Rengeteg döntést kell meghozni. Mint Nő, körültekintőbb vagy, illetve érzelmi alapon is megközelíted a döntéseidet?
Azt gondolom, két fajta döntés létezik; van, amelyet gyorsan kell meghozni, ebben a nők ösztönösen cselekednek, akárcsak én, és van, amely nagy horderejű, ebből adódóan megfontoltságot igényel, ez esetben a nőknél gyakrabban bekapcsolódnak az érzések, akárcsak nálam. Ez persze nem azt jelenti, hogy mi nők, nem hozunk racionális döntéseket, csupán azt, hogy sok érzelmi szempontot is mérlegelünk, mely véleményem szerint nem hátrány. De szintén női sajátosság, hogy talán könnyebben képesek vagyunk beismerni a hibáinkat egy rossz elhatározás kapcsán, és ezt felismerve, gyorsan van a megoldásra B-verzió is a tarsolyunkban. A szakmánkban a gyors döntési képesség alapvető, ezt az ember kénytelen megtanulni már pályája elején. Az anyák, akik munkájukon túl a gyermekeik mellett is kénytelenek helytállni, az állandó időhiány miatt amúgy is hozzászoknak a gyors döntéshozatali szükséghez.

 

Alapvetően a bizonyítási vágy, vagy egy elementáris szenvedély munkál benned a szakma iránt?
Orvos szülők gyermekeként először nyilván kimondott vagy ki nem mondott bizonyítási vágy van az emberben, bennem is ez munkált. Igazolni akartam, hogy én is szülői segítség nélkül meg tudok állni a saját lábamon. A léc nagyon magasra volt téve, hiszen szüleimet – és ezt elfogultság nélkül mondhatom – elfogadott és megbecsült orvosként ismerik. Most már a szenvedély hajt, és az igény a tökéletességre.

 

B1

 

Áruld, el kérlek, hogy vagy képes balanszírozni az anyai teendők, a vezetői státusszal járó feladatok, az egyre növekvő betegállomány gyógyítása, a tudományos munkák-, és oktatás libikókáján?
Ez a legnehezebb és egyben a legérdekesebb kihívást jelentő feladat a mindennapokban. Feszített és precíz tempóban élek, ugyanakkor nem állítom, hogy nem keveredik a gondolatomban az anyai és a szakmai teendők sora. Néha a kórházban, pár perces holt időben arra gondolok, hogy vajon minden sikerül-e aznap az iskolában a gyerekeimnek, és persze az is előfordul, hogy a sportpálya lelátóján ülve a másnapi határidős teendőkön elmélkedem. Gyakran érzem úgy, hogy egyik felemet kicsit a másik területen hagyom.

 

A jó szolgálatában állni óriási horderejű felelősségvállalás! Milyen csaták és hullámvölgyek voltak az elmúlt évtizedben, amit Nőként különösen nehéz volt megélni?
Ilyen például a szakmai féltékenység, ami tőlem ugyan távol áll, de felém irányulva volt benne részem. Ezt saját bőrömön tapasztalva kellett megtanulnom kezelni. Az ismert maximalizmusom néha időzavart eredményez, ilyenkor az én fejem felett is összecsapnak a hullámok, amit szintén nehezen élek meg. Egy fiatal beteg váratlan elvesztésének kudarca a mai napig megvisel. De épp úgy nehezen kezelem azt is, ha a gyerekeim életében következik be bármi igazságtalanság.

 

Mit gondolsz, a nőkkel szembeni sztereotípiák leképezik a társadalmunkat? Hogy lehetne ezen változtatni?
Úgy érzem, a nőknek lényegesen többet kell bizonyítani, teljesíteni az elismeréshez minden területen. Nyilván nincs ez másképp az egészségügyben sem. Még mindig az a klasszikus felfogás uralkodik, hogy a nőknek elsősorban feleségnek és anyának kell lenniük. Ha átlag felett ambiciózus egy nő a munkájában, könnyen megbélyegzik a karrierista felirattal. Mi, a munkájukat szerető, azért áldozó nők ugyanúgy ellátjuk az otthoni feladatokat, mosunk, főzünk, takarítunk, amiért nem várunk el elismerést, könnyítést vagy felmentést, de azt sem, hogy ez negatív megítélésünkre szolgáljon. És igen, a vezetői attitűdöt az otthon falai között bizony szeretnénk levetkőzni.

 

Több mint tíz év távlatából milyen tanácsot adnál a 13 évvel ez előtti önmagadnak?
Legelőször is azt tanácsolnám, hogy ne akarjak mindenkinek és mindennek megfelelni. Ne várjak el magamtól olyat, amit én sem várok el másoktól. Vannak bizonyos szituációk, amik legnagyobb erőfeszítésem ellenére sem fognak úgy alakulni, ahogy szeretném, ezt próbáljam nem mindig kudarcnak megélni. Magammal szemben is legyek legalább annyira toleráns, mint másokkal szemben. És ne gondoljam azt, hogy rossz anya vagyok, ha néha magamra is szánok időt.

Számodra miről szól ez a megbízatás ma?
Fontos, hogy olyan emberekkel dolgozzak, és olyan embereket hagyjak magam után, akikre méltán vagyok büszke. Ahogy egy anya felelősséggel tartozik a gyerekeiért, ugyanígy egy vezető is felelősséggel tartozik a hozzá tartozó emberekért. Szeretném, ha az, amit csinálok és az, ahogy csinálom, a fiatalok számára valamiféle mintává szolgálna. Szeretem látni az utánpótlást, ahogy bontogatják szárnyaikat, ahogy napról napra megszerzik a rutinjukat, és úgy dolgoznak, ami megfelel az én szakmai elvárásomnak is. Szeretnék inspiráló lenni mások számára, és ha ez egy kicsit is sikerül, nem dolgoztam hiába. Az egészségügy idegőrlő pálya. Éppen ezért szeretném, ha az osztályról nyugdíjba vonuló kollégák nem kiégve távoznának az utolsó munkanapjukról, hanem azzal a tudattal tegyék le a lantot, hogy egy jó hangulatú közösségben dolgoztak, ahol számítottak rájuk, elismerték a munkájukat. Az egészségügyben nem lehet tudni, hogy egy megbízatás meddig szól. Én úgy érzem, mindazt, amit anno végzős orvostanhallgatóként megálmodtam, már megkaptam. Ha csak ennyit értem el a szakmámban és a gyerekeim folytatni tudják azt az utat, amin jelenleg járnak, már megérte.

 

Az interjút készítette: Balassa-Szökrönyös Éva, Fotó: Malenka, Ruha: Icona

aktualis_lapszam